Legalább 55 partra sodródott delfin pusztult el a dél-afrikai Fokváros közelében, miután az állatokat többszöri próbálkozás után sem sikerült visszajuttatni az Atlanti-óceánba.

Szombaton kis kardszárnyú delfinek vetődtek partra tömegesen a Jóreménység-foknál, a Kommetjie strandon. Állatvédők, kutatók és önkéntesek egy teljes napon át mindent elkövettek a cetek megmentéséért, de kudarcot vallottak. Végül egy rendőr vetett véget a delfinek szenvedéseinek: 42 állatot agyonlőtt, 13 cet pedig kimúlt, valószínűleg belepusztult belső sérüléseibe – mondta Craig Lambinon, a dél-afrikai Országos Tengeri Mentő Intézet szóvivője.

Mike Meyer tengerbiológus a Cape Argus című helyi napilapnak úgy nyilatkozott, hogy ez volt a leghumánusabb megoldás, mert az állatok különben lassú kínhalálra lettek volna ítélve, belső szerveik sorra felmondták volna a szolgálatot. Az egyik helyi delfinvédő szervezet illetékese is egyetértett a tudóssal. "Nagyon szomorú vagyok, de ez volt a helyes megoldás" – mondta Nan Rice a SAPA dél-afrikai hírügynökségnek.

Először csak egy pár vetődött partra szombat hajnalban, később egyre több delfin úszott ki a tengerparti sekély vízbe, köztük vemhes nőstények és újszülött borjak. Némelyik állat súlya elérte az öt tonnát, hossza pedig a négy és fél métert. A cetdráma hírére több száz ember sietett a strandra, de csak néhány delfint sikerült földmunkagépekkel visszatuszkolni a vízbe, és sokan ezek közül is visszafordultak. Felmerült az is, hogy a delfineket elszállítják egy közeli haditengerészeti támaszpontra és csónakokon kiviszik őket a mély vízbe, de a cetek állapotának gyors romlása miatt az ötletet végül elvetették.

A tudósok egyelőre csak találgatják, hogy miért vetődnek időnként partra a delfinek. Állatvédők úgy gondolják, hogy tájékozódási képességüket megzavarja valamilyen zaj a tengerben, például tengeralattjáró vagy olajfúrótorony keltette lárma. Egy másik elmélet szerint zsákmányt üldözve úsznak ki a sekély vízbe. A SANSRI szóvivője közölte, hogy az állatok tetemeiből vett minták alapján megpróbálják majd kideríteni partra sodródásuk okát. A népszerű dél-afrikai Kommetjie strandon most először vetődött partra ilyen nagy számú delfin.

/MTI/

Kénytelenek megölni 30 partra vetődött cetet a dél-afrikai Tengeri Mentő Intézet (SANSRI) munkatársai a Jóreménység-foknál. Ezt az intézet kutatói közölték szombaton, miután sokszori kísérlet után végleg kudarcot vallott az állatok megmentése.

Az első cetek szombat hajnalban vetődtek partra a Jóreménység-foknál. Több mint 50 állat került a partra végül. Önkéntesek tucatjai és a SANSRI munkatársai együttes erővel próbálták - például buldózerek segítségével - visszajuttatni az állatokat a mélyebb vízbe, illetve a nyílt tenger felé, de csak 20 cettel sikerült ez. Ezek az élőlények négy-öt tonnát nyomnak, és elérhetik az öt és fél méteres hosszúságot.

"Mindent megpróbáltunk, nem tudjuk, miért, de amikor kitoltuk őket a mélyebb víz felé, megfordultak, és ismét partra vetődtek" - mondta Wally Peterson, a Kommetjie Environmental Awareness nevű természetvédő csoport egyik vezetője. Az állatvédők és a SANSRI munkatársai kénytelenek voltak egy idő után belátni, hogy minden hiába, ezért úgy döntöttek: meg kell ölni a ceteket, hogy megelőzzék további szenvedéseiket.

Kutatók nem tudják, hogy miért vetődnek partra időnként cetek. Egyesek szerint valamilyen idegi fertőzés összezavarja tájékozódó képességüket, de erről nincsenek még meggyőző bizonyítékok.

/Független Hírügynökség, Index/

A Feröer-szigeteki szokás és ami mögötte van

Felkavaró cikkek, képek és lánclevelek cikáztak nemrég a világhálón egy ősi feröer-szigeteki szokás, a „grindadráp”, magyarul „bálnaölés” kapcsán. Az első benyomásra értelmetlen mészárlásnak tűnő cselekedet megér egy kis utánajárást, főként hogy a mellékelt képeken sokak számára intelligenciájuk és természetes misztikumuk miatt kedves állatok, delfinek látszanak. Halomra ölve. A képek valóban sokkolóak, ezért is kell óvatosan megközelíteni a témát, hiszen érzelmileg túlfűtött állapotunkban hajlamosak vagyunk pálcát törni olyan dolgok felett, melyekről vajmi keveset tudunk.

Feröer 18 vulkanikus szigete Skócia és Izland között félúton, az Atlanti-óceán közepén található. A 48 ezer embernek otthont adó szigetcsoport a Dán Királysághoz tartozik, ám 60 esztendeje széleskörű autonómiával, így saját parlamenttel is rendelkezik. Feröer büszkélkedhet Skandinávia legrégibb fővárosával, Tórshavn-al, melyet 825 körül alapítottak norvég vikingek, s melyben ma a lakosság 40%-a él. Ha egy képzeletbeli túrára indulunk a szigeten, 3 dologban biztosak lehetünk. Erdőket nem találunk (az őshonos növényzet tundra jellegű: főként mohák, zuzmók, gombák, fűfélék alkotják), folyón nem kell átkelnünk (a szigeteken nincsenek jelentősebb folyók és tavak), és soha nem leszünk 5 km-nél messzebb az óceántól.

Az első skandináv telepesek érkezésének ködös idejében gyökerezik a feröeri kultúra rituális vadászata, a grindadráp. A hagyomány egykor íratlan szabályai az ősi ember–természet kapcsolaton alapulnak, melynek fontos jellemzője a kölcsönös tisztelet, lényege viszont a túlélés. A préda kontinentális szemmel nézve valóban szokatlan: nem gímszarvasokat, vagy vaddisznót kerítenek puskavégre, hanem a szigetek körül szép számmal előforduló hosszúszárnyú gömbölyűfejű delfinek, más néven hosszúszárnyú pilótabálnák teszik ki a zsákmány nagy részét. 2008-ban Feröer kormánya nem kevesebb, mint 2436 e-mailt kapott a grindadráp ellenzőitől, akik szerint a bálnafogás barbár és hidegvérű.

A vadászat akkor kezdődik, amikor egy hajó a szárazföld felé közeledő delfinrajt észlel. A hírt gyorsan továbbítják a partra, ahol a megfelelő helyeken gyújtott tüzekkel az érintett környék egész lakosságát riasztják. A hajóhoz több csónak csatlakozik, így a hajtók a falkát egy alkalmas öbölbe terelik, ahol a kezükből mindent eldobáló emberek varázsütésre vadászokként kampókkal, késekkel és lándzsákkal felfegyverkezve, térdig vízben állva várják a kelepcébe csalt vadat. Mások a parton gyülekeznek, hogy a későbbi munkálatokban segítsenek, hiszen a grindadráp-ban az egész falu részt vesz. Amikor a delfinek egész közel érnek a parthoz, a vezető kiáltására rávetik magukat az összezavarodott állatokra. A mészárlás 15-20 perc alatt véget ér, a végeredmény brutális látványt tár a szemlélődő elé: vértől vöröslő tengeröböl, 50-100 db egyenként fél tonnás, felnyitott fekete test; a jéghideg vízben felhevült testtel ziháló, véres késekkel partra igyekvő férfiak, kisebb csapatokban a feldolgozással foglalatoskodó emberek, finom falatok után sóvárgó sirályok hangos sikoltozása. A zsákmány – melyből mindenki azonos mértékben részesül – jelentős, 25-50 tonna hús, bálnazsír és bőr. Mikor a vadászatnak vége, az emberek visszatérnek mindennapi teendőikhez.



Ugorjunk egyet az időben is, hiszen az a Feröer-szigeteken is telik, csak talán kicsit lassabban. A grindadráp törvényi szabályozása a XX. század elején kezdődött. Mára számos állat- és környezetvédelmi szempontot figyelembe vevő törvény szab keretet a szokásnak, melyek betartását szigorúan felügyelik. Minden vadászatnak van egy kormány által kirendelt felülvizsgálója. A delfineket a nyílt vízen nem szabad terelni, csak és kizárólag az arra alkalmas, engedéllyel rendelkező öblökben, melyek száma 17 a szigetcsoporton. A használható fegyverek közül száműzték azokat, amelyek hosszú szenvedést okoznak az állatnak, így a lándzsát és a szigonyt, valamint a lőfegyverek használata sem megengedett. A vadászfelszerelés kizárólag a tradicionális eszközökből állhat, horgokból, késekből és kötélből, amivel a tetemet a partra húzzák. Ezek a fegyverek egy gyakorlott vadász kezében átlagosan 30 másodperc szenvedést okoznak az állatnak. A delfineket csak a part közelében szabad elejteni, ahol a vízmélység nem nagyobb 1 méternél és ha a delfin elmenekül, üldözni nem szabad. Ez persze halvány reménysugár a csapdába esett állat számára, de mindenképpen a vad iránti tisztelet jele. És persze az átlag feröeribe is szorult némi emberi érzés: „Biztos vagyok benne, hogy bárki, aki saját állatait az élelem miatt megöli, nem érzéketlen tettével kapcsolatban. Olyan gyorsan akarod csinálni, amilyen gyorsan csak lehet, a lehető legkevesebb szenvedést okozva az állatnak” – mondja Ólavur Sjúrđaberg, a Feröeri Pilótabálnavadász Szervezet elnöke.

Így zajlik ez manapság. A feröeriek között is biztosan akad, akinek ez visszataszító. Magyarországon sem mindenki képes végignézni egy disznóvágást. Kinek a pap, kinek a papné. Vegyük inkább sorra a grindadráp néhány „háttértulajdonságát”, hátha eljutunk az igazi problémákhoz.

Cél.
A grindadráp célja a feröeri emberek mindennapi szükségleteinek kielégítése. A szigetek vadászati kerületekre vannak felosztva. Az egyes kerületekben történő vadászatok zsákmányából a kerület minden lakosa egyenlő mértékben részesül, függetlenül attól, hogy részt vett-e a vadászatban, vagy sem (a porciókat az ősi hagyomány szerint, ún. „skinn”-ben mérik; 1 skinn = 38 kg hús és 34 kg zsír = 72 kg). A grindadrápból származó hús és zsír kereskedelmi forgalma nagyrészt ismeretlen, tehát a belőle fakadó nyereség is, következésképpen semmi köze sincs az ipari méretekben folytatott, és számos faj kihalását eredményező bálnavadászatokhoz.

Fenntarthatóság.
Mai becslések szerint a naponta kihaló fajok száma 50 és 130 között mozog, ez a sebesség a természetes evolúciós folyamatok ezerszerese. Ez szomorú, és legalább annyira égető probléma, mint az üvegházhatású gázok kibocsátása. Az viszont örvendetes tény, hogy a hosszúszárnyú gömbölyűfejű delfin nem veszélyeztetett faj. A populációk mintegy 800 000 egyedet számlálnak. Az éves fogás a Feröer-szigeteken maximálisan 900-1000 példány, és minden esetben igazodik az emberek aktuális szükségleteihez.

Társadalom.
A meglehetős elszigeteltségben élő észak-atlanti nép lassú tempójú életében a vadászatnak érdekes szociális, közösségépítő szerepe van, kultúrájuk szerves része. A mi kultúránk számára ez természetesen teljesen idegen. A közhiedelemmel ellentétben semmi szerepe nincs viszont a feröeriek férfivá avatási szokásaiban, még kevésbé nevezhetjük az emberektől kevéssé tartó vízi emlősök népünnepélyszerű lekaszabolásának.

Szükségletek.
A mai modern világban van-e tényleges szükséglete bálnahúsra a feröerieknek? Ez már egy összetettebb kérdés. Bár kétségtelen, hogy az ottani emberek szervezete az idők során hozzászokhatott a bálnahúshoz, és minden bizonnyal jól hasznosítja annak adottságait, fiziológiailag valószínűleg nincs. Hogy képesek-e a feröeriek leszokni róla? Valószínűleg igen. Hogy akarnak-e leszokni róla? Valószínűleg nem. Mi sem akarunk leszokni a disznóhúsról, legalábbis a nagy többség nem. Az viszont tény, hogy a Feröeren uralkodó meglehetősen zord éghajlati viszonyok kevés kultúrnövény (leginkább burgonya és rebarbara) termesztését teszik lehetővé. Mivel a természetes növényzet sem holmi édenkert, nem meglepő, hogy a helyi gasztronómia nagymértékben húsételekre épül. Feröer jelenleg húsból is importra kényszerül, szükségleteit nem képes saját erőből fedezni. Az importált birka- és marhahús szintén állatok leölését követeli, és azon, hogy egy szabadon élő delfin, vagy egy tenyésztett szarvasmarha élete ér-e többet, kár vitatkozni.

Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság.
Minden tisztelet a szervezeté, és természetesen alapvető, hogy ellenezzék a grindadráp-ot, de az több mint vicces, hogy nem tudják eldönteni, a testület hatásköre kiterjed-e a kisebb testű cetek közé tartozó delfinekre, így esetünkben a hosszúszárnyú gömbölyűfejű delfinekre.

A hosszúszárnyú pilótabálnák és az ember.
Jelen esetben az ember nem egy feröeri lakos, hanem mi mindnyájan. Hiszen az igazságot osztó sors fintorát együttesen csaltuk elő, így közvetve bár, de magunk vetünk véget az emberre oly jellemző örökös vitának. A legfrissebb mérések szerint ugyanis a pilótabálnák – mint ahogy sok más tengeri élőlény – szervezetében olyan szintre dúsultak fel az emberi eredetű szennyezőanyagok (pl.: higany, PCB-k), hogy fogyasztásuk az emberi egészségre ártalmas lehet. A feröerieknek szép lassan fel kell tehát hagyniuk a grindadráp-pal, ha tetszik nekik, ha nem. Azt hiszem ez az igazi probléma. Elveszik a választás lehetősége.

A régi korok embere tisztelte a természetet. Azt vette el, amit az adott, kinek őzet, kinek delfint.  Annyit vett el, amennyire szüksége volt. Így élt vele egyensúlyban, annak szerves részeként.  A modern kor embere külön él a természettől, és nem ismeri saját szükségleteit. A modern kor embere nem is tudja, merre van ez a sziget, ahol megannyi szörnyűség történik, de felháborodik, ítél, és sajnálja a delfineket. Klórozott vegyületeket és nehézfémeket enged a folyókba és a tengerekbe. Azok meg szép lassan megölik a delfineket. Bárcsak megkérdezhetnénk őket arról, hogy hogyan vigyázzunk rájuk!

Kitekintő - Dóka Sebestyén


---
A fenti cikk nem fedi 100%-ban a FENÉKIG! Búvárklub véleményét a kérdésről, de elég közel áll hozzá ahhoz, hogy ebben a témában ezt a cikket idézzük meg honlapunkra. Legfőképpen abban a tekintetben érinthető a közelség, hogy mielőtt habzószájalunk, illik utánajárni a kérdésnek, és minimum tájékozódni. A témában keringő körlevél-áradat pedig éppen olyan környezetszennyezés, mint a többi, akkor is, ha "csupán" szellemi környezetünket pusztítjuk vele. /FENÉKIG!/

Üdv, üdv, üdv minden FENÉKIG!-nek! Az utóbbi időben kissé ellaposodtunk, de nem kel megijedni, nem politikai vircsaftokra jártunk, nem attól van, hanem, hogy FőFENÉKIG! Úr személyesen elmerült.. - az élet gyönyöreiben. Ezt most persze nem fogom itt részletezni, mert mindenki minket utálna két kapura, pedig ugye valahol ez is funkciója lenne ennek a honlapnak, hogy mindenféle áltudományos tonhalhíreken túl, olyan Kittembergeresen írjunk a túrákról is az utókor részire, hogy aszondja: "és akkor váratlanul kitört a korallbozótból a megsebbzett bika, és soha nem képzeltem volna, hogy egy bika így tudjon kitörni. Főleg nem ilyen sebzetten!"

Na most mi túrákról szinte soha nem írunk, főleg nem ilyeneket, és ezt a figyelmesebbek már nyílván korábban felfedezték. Magyarázhatnám e jelenséget úri gesztusnak (értsd: nem vagyunk mi megélhetési merülgetők, ami igaz is), de valójában csupán az van, hogy FőFENÉKIG! úr beszélni sem beszél a való életben sem. Ezért aztán elsősorban én internyúzolom időnként, és szemhéjának rángásaiból igyexem kitalálni, mit is mondana, ha beszélne. Másszor megpróbálom leitatni, hátha az alkohol megoldja a nyelvét (pedig nem), és ezzel aztán van az a baj is, hogy reggel aztán soha nem emlékszem még arra sem, én hogyan keveredtem haza. Na most a megélhetési firkászok erre a problámára már évtizedek óta diktafont használnak, de véleményem szerint ez tök égő.

Dióhéjban tehát ezért nincsenek itt élménybeszámolók, viszont ezért van időnként pár hét hallgatás, meg  olyanok, hogy az admin alig két hét késéssel kérdezi meg, hogyesetleg volt-e probléma a bejelentkezéssel (pedig természetesen látja, hogy volt). Tehát végső soron talán attól van ez az egész, hogy  az ember annyira örül, amikor végre eljut egy komolyabb túrára, hogy utána képtelen beszélni róla, amikor a felszínre kerül, és kiderül, hogy megint ez meg az történt itt kint, és az egész út csupán egy röpke álom volt, és most itt vannak ezek a nyamvadt hétköznapok a felszínen.. Természetesen 10tában vagyunk vele, hogy  a szállodákban általában van internet, és esténként lehetne onnan blogolni, vagy valami, de most őszintén: ki a franc fog ilyenkor blogolni? Miféle perverz exhibicionista tesz ilyet? ( - akinek diktafonja is van, az olyan. Na ezekről aztán nekünk úriasan meg van a véleményünk..)

Tehát jó nagy kerülővel szerencsésen lejutottam oda, h FőFENÉKIG! urat nagynehezen hazarángatta a görcs, és most aztán leült a komputere elé, és felfedezte, hogy Suuntóék egész pofás kis honlapot csaptak öszve, míg ő FENÉKIG! volt. Mielőtt azonban őrült mód kattingatni kezdenétek, figyelmeztetek mindenkit, hogy az oldal nem a könnyű műfajból való. Nekem most mondjuk a Chrome igen jól hozza, de tegnap a Firefox-om lényegében haldokolt tőle - attól meg aztán én is.. (Ha akad még valaki, aki IE-t használ, az majd beszámolhat róla, milyen azzal..)

Hát szóval szép az az oldal, na. Majd, ha a Suunto Magyarország kitalál valami rendes akciót, vagy esetleg karácsonyi üdvözletnek, kölcsönveszek onnan egy képet - talán.. Ezt a BUÉKosat már lassan le kéne cserélni lassan szerintem is le. Bár nem szólt még érte senki. ..olyan, aki kellő erőszakossággal alá tudta volna támasztani, hogy miért kéne leszedni, olyan nem. Ezért van még ott. De most akkor talán kölcsönzök Suunto képet akció nélkül is.
..egye fene, rendben van..



UPDATE:
Leszedtem a BUÉK-ot, lehet zajosan örülni, hivatalosan is elkezdődött az év..

Megismétlődhet a földtörténet egyik tömeges kihalása. A nagy méret és a gyors harapás volt a csontoshalak végzete 65 millió évvel ezelőtt, és ma is ugyanezek a haltípusok a leginkább veszélyeztetettek - mutattak rá amerikai kutatók.

Amikor egy aszteroida becsapódott a Föld felszínébe a kréta időszak végén (65 millió évvel ezelőtt), a légkörbe kerülő hatalmas mennyiségű por, korom és füst szinte teljesen leállította a fotoszintézist, mind a szárazföldeken, mind a tengerekben. Ez alapjaiban rengette meg a különböző táplálkozási láncokat, ami növény és állatfajok ezreinek a kihalásához vezetett. A kutatók szerint ebben az időben a ragadozó halak nagyobb valószínűséggel kerültek a kihalásra ítélt fajok közé, mivel ezeknek a populációi lassan növekedtek, nagyobb területen éltek, tovább tartott a felnőttkor elérése, ráadásul bizonytalan helyet foglaltak el a táplálkozási lánc tetején.

A Proceedings of the National Academy of Sciences folyóiratban megjelent új tanulmány szerint ma is a krétakor végi fajokhoz hasonló tulajdonságokkal rendelkező, hasonló ökológiai helyzetű, nagy méretű ragadozó csontoshalak - például a tonhalak és a kardhalak - képesek a legnehezebben újra erőre kapni, amikor a túlhalászás miatt nagyon megfogyatkozik a számuk. A Chicagói Egyetem kutatói szerint ugyanaz történik ezekkel halfajokkal, mint a kréta időszak végén: a leginkább veszélyeztetett fajok következetesen a nagytermetű ragadozókhoz tartoznak. A ma élő halak vizsgálata azt mutatja, hogy a nagy testméret nagy méretű prédaállatokra és a populáció növekedésének alacsony sebességére utal. A gyorsan záródó állkapcsok pedig a gyors és menekülés közben kitérő mozgást végző prédaállatok elkapásához való alkalmazkodást jeleznek.



A feltételezés teszteléséhez a paleontológusok megmérték a késő-kréta korban élt 249 halnemzetség testméretét és állkapcsaik méretét. Ezt azért tudták elvégezni, mert a többi gerincessel szemben - amelyeknek többnyire szétszóródva és izolált állapotban fordulnak elő a csontjaik - a halak esetében gyakrabban maradnak meg teljes, összefüggő csontvázak vagy lenyomatok. A kapott eredményeket adatbázisban összesítették, majd számszerűen is meghatározták az összefüggést a testméret, az állkapocs működése és a halak sebezhetősége között a kréta-végi kihalás során. Eredményeik igazolták a feltételezést.



A dolog pikantériája, hogy a ma élő gyors harapású nagy halak közvetlenül a kréta-végi kihalás után jelentek meg, nyilvánvalóan a tömeges kihalás áldozatai miatt szabaddá váló ökológiai szerepek betöltésére. Annak ellenére, hogy közeli rokoni kapcsolat nincs a két halcsoport között, a sorsuk végül mégis hasonló lehet.

Dulai Alfréd
[origo]

A francia világcsúcstartó, Guillaume Nery nyerte az első jég alatti szabadtüdős merülőversenyt Norvégiában, az Oslo melletti Litván-tó fagypont körüli hőmérsékletű vizében.

Húsz indulója volt a világ első jég alatti szabadtüdős merülőversenyének március 7-8-án Norvégiában. Az Osló melletti Litván-tavat megközelíteni sem könnyű, a búvárok beöltözve csaknem három kilométert gyalogoltak, a bírók és a nézők is háromszor három méteres lék mellett állva nézték a merülőket.

A versenyzők úgynevezett száraz (vízhatlan) búvárruhákban merültek, a fagypont körüli hőmérsékletű vízben 20 méteres volt a látótávolság, a látást a fenéken égő víz alatti fáklyák segítették..


A szabadtüdősök 3-5 percig tartják vissza a lélegzetüket, a versenyt Guillaume Nery nyerte, a francia 53 méter mélyen érte el az aljzatot.

Nery a szabadtüdős merülés világcsúcstartója, az apneának azt az ágát űzi, melyben a búvárok technikai segítség, azaz nehezékkel ellátott szánkó nélkül, kötél mellett saját erőből merülnek.

A 27 éves francia először 2002-ben, 87 méterrel állított fel világcsúcsot, azt azóta háromszor javította meg, tavaly július óta 113 méternél tart.



Forrás: SportGéza

A tengerekben élő fajok 2000-ben kezdődött nemzetközi felmérése újabb érdekes eredményt hozott. Kiderült, hogy több mint kétszáz azonos faj él a két sarkvidék tengereiben, annak ellenére, hogy több mint 13 ezer kilométeres távolság választja el őket egymástól. Lapozgasson az expedícióról készült látványos felvételek között képgalériánkban!

A 2010-ig tartó, több mint 80 ország közreműködésével zajló tengeri élőlényszámlálás (Census of Marine Life) kutatásai a Nemzetközi Poláris Év alkalmából az elmúlt időszakban az Északi- és a Déli-sarkvidék körüli élőhelyekre összpontosultak. A sarkvidéki expedíciókban 25 ország több mint 500 sarkkutatója vett részt, a kutatások számos meglepő eredményéről korábbi cikkeinkben már beszámoltunk.

Mára tudjuk, hogy - az eddigi elképzelésekkel ellentétben - a sarkvidéki tengerek egyáltalán nem kihalt "sivatagok", hanem meglepően nagy fajgazdagságú életterek. Több száz új fajt fedeztek föl a zord éghajlati viszonyok között: a legutóbb közzétett eredmények szerint mintegy 7500 állatfaj él az antarktiszi vizekben, és nagyjából 5500 faj az északi-sarkvidéki tengerekben.

A világóceán ma ismert élőlényeinek fajszáma megközelíti a 250 ezret, és a kutatók szerint a fajfelmérés végére ez a szám elérheti majd az egymilliót. (A teljes bolygót benépesítő fajok számáról jelenleg csak igen felületes becslések állnak rendelkezésre. Az amerikai tudományos alapítvány, a National Science Foundation a bolygón található élőlények számát 5 és 100 millió közé teszi, a tudomány azonban eddig csupán mintegy 2 millió fajt határozott meg.)



Talán még a váratlan fajgazdagságnál is jobban meglepte a szakembereket, hogy a két sarkvidék tengereiben milyen sok azonos faj él. Ezek DNS-elemzése jelenleg is zajlik, és csak ezután jelenthető ki egyértelműen, hogy pontosan hány ilyen fajt találtak, de a szám minden valószínűség szerint meghaladja majd a kétszázat. Egyelőre nem világos, hogy egyes fajok miként hidalták át a legalább 13 ezer kilométeres távolságot az egyik sarkvidéki élőhelytől a másikig (biogeográfiai szempontból azt a vonalat tekintik a sarkvidékek határának, amelyen belül az évi átlaghőmérséklet nem haladja meg a -10 Celsius-fokot), illetve az is meglepő, hogy ilyen, szinte tökéletes földrajzi elszigetelődés mellett nem alakultak eltérő fajokká  - ez utóbbi kérdésben a DNS-elemzések hozhatnak meglepetéseket.




A mindkét sarkvidék tengereiben megtalálható nagy vándorló fajok között van öt cetfaj, például a kék bálna (Balaenoptera musculus), a hosszúszárnyú bálna (Megaptera novaeangliae) és a közönséges barázdásbálna (Balaenoptera physalus), valamint hat madárfaj, de a kutatók találtak mindkét sarkvidéken élő férgeket, rákokat és tengeri pillangókat is. A közös fajok között legnagyobb létszámmal (több mint 100 fajjal) a rákfélék képviseltetik magukat.




A fairbanksi Alaszkai Egyetem planktonökológusa, az északi-sarkvidéki fölmérésben részt vett Russ Hopcroft elmondta, hogy a kutatók szinte azonos élőhelynek tekintik az Arktiszt és az Antarktiszt. Az tehát nem meglepő, hogy hasonló fajok népesítik be a két élőhelyet. Az igazi problémát az jelenti, hogy a két sarkvidéki élőhely óriási távolságra fekszik egymástól, ráadásul igen meleg tengerek ékelődnek közéjük. Az azonos fajok előfordulása tehát egy sor evolúciós kérdést vet föl. Hopcroft és más sarkkutatók most azt próbálják meghatározni, mennyi idő óta élnek egymástól elválasztva a fajok, és vajon genetikailag elkülönültek-e egymástól.




David Barnes, a Brit Antarktiszi Kutatóprogram (British Antarctic Survey) munkatársa szerint számos dolog magyarázhatja, miként élhetnek azonos fajok egymástól ilyen nagy távolságra. Egyes élőlények a sarkokat összekötő mélytengeri áramlatokkal utazhattak, esetleg a legutóbbi jégkorszak folyamán (mintegy 20 ezer éve) sikerült átjutniuk, amikor a sarkvidéki régió jóval kiterjedtebb volt, és ezek az élőhelyek közelebb feküdtek egymáshoz.

A tengeri fajszámlálás további jelentős eredménye, hogy mára bebizonyosodott: a déli-sarkvidéki tengerek az élet "keltetőiként" szolgáltak a földtörténet folyamán és szolgálnak ma is. Az elmúlt 30 millió év folyamán az itt kialakult életformák az antarktiszi jégtakaró visszahúzódásakor és a tenger hőmérsékletének emelkedésekor elvándoroltak, kirajzottak a sarkok környékéről. 2008-ban fölfedezték, hogy számos polipféle is innen népesítette be a mélytengereket.



A szakemberek szerint az új fajok akkor alakulnak ki, amikor a jégtakaró kiterjed a déli-sarkvidéki területen, s amikor visszahúzódik, az élőlények sugárszerűen szétrajzanak észak felé, ugyanazokat az útvonalakat követve, amelyeket a polipok. Az Antarktisz időről időre számos új élőlénnyel "frissíti föl" a világ óceánjait, köztük különféle tengeri pókokkal, ászkarákokkal és egyéb állatokkal.

Forrás: [origo]